„Gyakornok úr! Hivatja az Igazgató. Hozza el tőle a tejtükröt!” – hangzik a klasszikus tehenész brigádvezetői mondat április 1.-én. S az ambiciózus gyakornok megkapja az „élettől” a baráti-nevelő pofont, mely végigkíséri agrárpályáján – tarsolyában a realitás marsallbotjával, hogy a papírtudomány igazi mércéje a gyakorlatba ágyazott élet és az elméleti tudás gyakorlati hasznosítása. 
Előttem két megszürkült fotó. Naptárra tekintve látom, hogy „bolondok napja” van. Szándékolt témámtól eltérít ennek egybeeső gondolatrendszere. Az egyik képen a Gerecse hegység előterében – a vértesszőlősi Samu sírrejtelmének távlatával – a legelő telivér ménes. Közelebb, karórágós torokszíjjal Medúza II, a szürke fias kanca, tűzött sárga, szopós csikójával, mely érdeklődő huncutsággal szagol, a gödöllői lovaslány tenyeréből kínált kockacukor felé. Április volt, a múlt század hatvanas éveinek elején.
Gyakornok voltam Remeteségen. Elöljáróm – néhai Bartha Miklós, Rádiháza egykori tulajdonosa – már túl a hatvanon. Szelektív jogosítványával, a lovakról mindent tudó, naprakészsége tudást átadó kényszerével, az üzemvitel egyéb területeinek eleve áthárított felelősségével, napi 24 órás terhet rakott a ménes beosztott „értelmiségiére”, a gyakornokra. Későn fekvő, későn kelő életvitelének humoros indokoltságával – „aki korán kel, annak paraszt volt az öregapja” – minden este kivártuk az éjfélt, az „ellés várható” (vagy nem) táblájú kanca bokszánál és kőbe vésendő mondatok szakmai intelmeivel töltötte csordultig tudatomat. Majd éjfél után: „Ma már nem lesz ellés. Még járd körül a telepet – a szérűskertet is -, hogy minden rendben van-e, majd ötkor nyisd ki a zaboslakatot és vezesd le a reggeli műszakot. Közben hajnal felé, ha van kedved és nem vagy lusta, nézz rá az éjjeli őrökre is, nehogy elaludjanak.” S a gyakornoknak legyen kedve és ne legyen lusta – tanuljon meg röviden, gyorsan aludni. Mindezek felett érezzen felelősséget és büszke öntudatot, hogy joga van intézkedni, haszna van ménesi gyakorlatának. Eszközei: csörgőóra és zseblámpa. 
Visszagondolva, a „zingeres” hónapok félálmos bódulatában is mélyen rögződő tudás-tudástapasztalatára, mindez életgazdagító lett. A próbáltatások, a sárlás intenzitások megítélése, a ciklust követő egyedi grafikonok napi vezetése, a lemagzás tényének trükkös eldöntése, a hüvelyváladék fertőzöttségének, a lecsepegő ondó sűrűségének mikroszkópos vizsgálata, az ellés levezetés mozzanatsorának személyes begyakorlása, az orrnyelőcső szonda bevezetése kétességének eldöntése, a szénakazal szarvhajtásainak tartós biztosítása, az ellésbejelentések, a részletes szín- és jegyleírások pontossága és fontossága, a derby nyerő reménységek naponkénti megfigyelésének személyes öröme, a tisztességes és jellemhibás emberi tulajdonságok megtapasztalása mind-mind aranybiztosítéka a gyakornoki terhek jövőreményének.
Vissza a másik fotóhoz! Olimpia, 1972. München-Riem. Lovasstadion. A tribünön szorongunk az egykori gödöllői lovas lánnyal. S az egykori tűzött sárga csikó – Kemál – csikófogait elvetve, háromévnyi „zöld-gyepes” szolgálat után, díjugrató sikerei csúcsán, kiszürkülve, méltóságteljesen lépdel a startvonal irányába. Hátán délceg olimpikonunk, Széplaki Pál, aki a közelmúltban, Üllő Dóra majorban, baráti körben ünnepelte 60. születésnapját.
Váczi "Zsurmák" Ernő írása
