Hogy mitől voltak sikeresek a kiskunhalasi lovasok? Sok mindentől, de leginkább attól, hogy közösségben gondolkodtak...

De azért csak nézegessétek, a test már nem fiatal, de a gondolat, a hozzáállás igen! Oláh Mihályt sokaknak be kell mutatni - sajnos. Ő a szakma egyik nagy öregje.

How could a high-level Equestrian Culture be maintained in a country as big as the Austro-Hungarian Monarchy? How could the furthest corps uniformly have excellent equine knowledge? The answer of the Monarchy was the two-tier training.

A campagne riding school was established in Wiener Neustadt. The aim of the campagne school was to train cavalry officers for the military units across the country, who, with certain simplifications, could train horses and riders for the army in a quicker pace than the relatively slow course of classical training.

Such martial simplification is the use of side-reins in lunging. Nowadays, for safety reasons, riders with modest skills are recommended to use side-reins too. However, using side-reins in qualitative lunging is inadmissible, since they prevent the muscles from stretching, which without serious work cannot be done.

'Squeeze your legs' is a military simplification. On that command, leg pressure comes from both sides simultaneously. In the case of a beginner rider, this command could and should be used, but with qualitative riding leg aids should be asked for only on the side where the horse's hind leg is in the air.

Although the officers trained in campagne schools worked with simplified means, they had academic qualification. They needed it to understand when and how simplifications could be used.

It's similar to the education of engineers. The use of high-level Mathematics is not present in the day's work, but the engineer has to know it, so if an unusual situation occurs, he has a conception of the solution. The engineer differs from the foreman by the high-level of theoretical knowledge. The same is true for medicine. The leech knows what they usually do in the given situation and can cure the patient ten out of ten cases. However, in the eleventh case, he'll mistreat him because he doesn't have the high-level qualification required to solve a problem that differs from normal.

In the military, the difference between the officer and the junior officer is the theoretical qualification: the academic knowledge. Most of the times junior officers rode with the same fineness as officers did, there was no cultural difference between them. But when a problem occurred they could only turn to the 'we do it like this' solution. In addition, although junior officers rode excellently, they couldn't hand on knowledge of high quality.

The situation is similar to the case of folk music. If a folk song starts more or less anyone from the same community can finish it, even if one didn't know the song previously, but we can't explain or teach the rules of folk music to a stranger. This is why junior officers were not able to teach riding. How many times 'I can't explain, but give me your horse, I'll show you' could be heard!

One of the strangest problems of today is that in our fragmented equestrian culture these military simplifications remained, and sometimes they can contradict the high-end approach. So, at the campagne school in Wiener Neustadt, they trained officers of academic knowledge, while the maintenance of academic culture happened in the Haute École of Vienne. This school was the place of cultivating high culture. Knowledge crystallized throughout centuries was passed on from master to master here, so the next generation could fully understand it.

After the disintegration of the monarchy, in the 1920s this lost, two-tier training was brought back in Hungary. The campagne school of Wiener Neustadt was established in Örkénytábor, the Haute École in Budapest. Later became the Spanish Riding School of Budapest. Spanish, because they wanted to maintain the culture without the slightest change.

Vajon hogyan lehetett magas szintű lovaskultúrát fenntartani egy akkora országban, mint az Osztrák-Magyar Monarchia? Hogyan lehetett elérni, hogy a Bécstől legtávolabbi alakulatok is egységesen, kiváló lovastudással rendelkezzenek? A monarchia válasza a kétszíntű lovasképzés volt

Bécsújhelyen campagneiskolát állítottak fel. A campagneiskola célja az volt, hogy az országszerte szétszórt katonai egységek számára olyan lovas tiszteket neveljen, akik bizonyos egyszerűsítésekkel, a klasszikus lókiképzés viszonylag lassú menetéhez képest sokkal rövidebb idő alatt tudjanak lovat és lovast képezni a hadsereg számára. Ilyen katonai egyszerűsítés például a kikötőszárakkal történő futószárazás. Szerényebb tudással rendelkező lovasnak, biztonsági okokból ma is a kikötőszárakkal történő futószárazást kell javasolni. Minőségi futószárazás során azonban a kikötőszárak használata megengedhetetlen, hiszen komoly munkát izmok nyújtása nélkül nem lehet végezni és a kikötőszárak pont ezt akadályozzák. De ugyanilyen katonai egyszerűsítés a „zárd a csizmákat” utasítás. A vezényszóra kétoldalon egyszerre kel alkalmazni csizmasegítséget. Kezdő lovas esetében lehet és kell a felszólítást alkalmazni, minőségi lovaglás esetén azonban azon az oldalon kell megkövetelni a csizmahasználatot, amelyik oldalon a ló hátulsó lába a levegőben van.

Bár a campagneiskolában felkészített tisztek egyszerűsített feltételekkel végezték a ló és lovasképzést ő maguk akadémista képzettségűek voltak. Erre azért volt szükség, hogy értsék, mikor és hogyan lehet használni az egyszerűsítéseket. A dolog hasonlatos a mérnökképzéshez. A felsőszintű matematika tudásra a napi munka során nincs szüksége a mérnöknek. Mégis meg kell tanulnia, hogy különleges probléma esetén, az átlagostól eltérő helyzetben legyen elképzelése a megoldás menetére. A mérnököt a pallértól az elméleti tudás magas szintű ismerete különbözteti meg. Ugyaígy van az orvostudományban is. A felcser tudja, hogy adott helyzetben mit szokás tenni és tízből tízszer meg tudja gyógyítani a beteget. A tizenegyedik, normálistól eltérő esetben viszont félrelrekezeli, mert nincs magas szintű képzettsége az átlagtól etérő helyzet megoldására.

A katonaságnál a tiszt és az altiszt közötti különbség az elméleti képzettség: az akadémista tudás. Legtöbbször az altisztek ugyanolyan kiválóan lovagoltak, mint a tisztek, kulturális különbség nem volt köztük. De probléma esetén az altiszt csak az „így szoktuk” megoldáshoz tudott fordulni. Továbbá bár az altiszt kiválóan lovagolt, de minőségi tudást már nem tudott továbbadni. A helyzet hasoló a népzenei ismerethez. Ha elkezdődik egy népdal, akkor többé-kevésbé bárki be tudja fejezni saját közösségének dalait, még akkor is, ha nem is ismerei a dalt, de nem tudja elmagyarázni, vagy egy idegennek megtanítani, hogy mik a népdal szabályai. Az altisztek ezért nem tudták magyarázni a lovaglást, hányszor és hányszor lehetett hallani, hogy „én ezt nem tudom elmagyarázni, de add ide a lovad, felülök és megmutatom.” Napjaink legkülönösebb problémája, hogy a töredezett lovaskultúrában gyakran a katonai egyszerűsítések maradtak fenn, ami akár ellent is mondhat az igényes megközelítésnek.

Szóval a Bécsújhelyi campagneiskolában akadémista tudású tiszteket képeztek. Magát az akadémista kultúrát viszont a bécsi magasiskolában tartották fenn. A magasiskola a magaskultúra művelésének helyszíne, az évezredek alatt kikristályosodott tudás itt került átadásra mesterről, mesterre, hogy a következő és következő generáció azt a teljes egészében ismerje.

A monarchia szétesése után, az 1920-as évektől kezdve az elvesztett késztíntű lovasképzést állították vissza Magyarországon. A Bécsújhelyi campagneiskola Örkénytáborban került felállításra, a magasiskola Budapesten. Ez utóbbi lett a Budapesti Spanyoliskola.

1886. június 20-án – Pozsonytól 20-, Keszthelytől 160-, Debrecentől 300-, Kisbértől 100-, Nyitrától 45-, Pusztaszentkirálytól 180-, Bábolnától 80-, Budapesttől 150-, Bergstettentől 520-, Stockholmtól 2900-, El Zaahratól 2200-, Starnbergtől 480 kilométernyi távolságra – Bazinban egy középbirtokos családban fiúgyermek született. Akkor még senki nem sejtette, hogy egy különleges küldetéstudat erősödésével történelmi, lovastörténelmi, hajtótörténelmi személyiséggel gyarapodtunk…

Néhány mozaik Pettkó-Szandtner Tibor életéből:

Különös családnév: Pettkó-Szandtner. A történelmi eredet is különös, mely konkrétan és szimbolikusan is egyesült, amikor az apai Szandtner elé felvette az anyai ágú Pettkó előnevet. Idézet dr. E. Frieilinghaustól : „Apai őse, Szandtner, 1526-ban evangélikus reformátorként Németországból Magyarországra költözött. Anyai családját, Pettkót, 1421-ben Zsigmond király nemesi rangra emelte és egy Trencsén melletti birtokot adományozott nekik.”

A ló-imádattal átitatott, csintalan Tibor, a bohó gyermekévek után a Keszthelyi Gazdasági Akadémián már „öles” méretűvé növekedve, a méneskarhoz jelentkezett. S kezdetét vette egy lovas-történelmet formáló magyar életpálya elmélettel, gyakorlattal, alkotással, mecenatúrával, gerinccel, példaértékkel - s megszakítva két világháborúval.

A Magyar Televízió Sportmúzeum adása 1983-ban felcsillantja első, egyéni európabajnoki bronzérmesünk, csapataranyérmesünk Papp József alakját. Ízes magyar nyelven mesél, és parázsló melegséggel emlékezik a kezdetekre: „Kisgyerek koromban megihletett egy látvány, amikor édesapám földje végén láttam egy „fehér” négyesfogatot száguldani… Addig szaladtam utána, amíg látókörömből ki nem szaladt. Visszaballagva elhatároztam, hogy én is fogok négy lovat hajtani!”

Pettkó-Szandtner Tibor méneskari őrnagy, a pusztaszentkirályi állami csikótelep parancsnoka „izzította” éppen arab négyesfogatát, a Dömsöd-Kiskúnlacháza-i határdűlőt jelző fasorban, 1930-ban. Talán éppen azt az arab kancanégyest „idomította”, melyet a magyar kormány ajándékaként ő adott át Umberto olasz trónörökösnek, a római esküvői szertartás keretében. Ezekben a hónapokban itt, Pusztaszentkirályon íródott a magyar hajtóbiblia, „A magyar kocsizás”, Pettkó-Szandtner Tibor – azóta is – világhíres műve. Bábolna – és újra Bábolna. Miután a „trianoni” okmányon száradni kezdett a döntnökök kézjegytintája, 1920. szeptember 1-én, a nyitrai méntelepről menekülve, a Magyar Királyi Ménesbirtok állományába, Bábolnára helyezték Pettkó-Szandtner Tibort. Kevesen tudják, hogy itt, a katolikus bázison, a protestáns templom építésének gondolata, terve és megvalósítása is az ő nevéhez fűződik. A megkezdett munkát folytatásra hátrahagyva – miután 1926-ban újabb paranccsal az új pusztaszentkirályi méncsikótelep alapítására és vezetésére vezényelték – és hat év után bábolnai ménes-parancsnokként visszatérve tapasztalta, hogy a templom-gondolat elhalt. A világszínvonalú „ménes-parancsnoklat” fő sodorvonala mellett, ezen a területen is újra-kezdett, s adományokból felépült a templom. 

Böröcz Ferenctől idézek: „Saját jövedelméből orgona-harmóniumot ajándékozott a templomnak, sőt a templom harangjának megöntetését is magára vállalta… III. Viktor Emanuel olasz király 1937. május 20-i látogatása alkalmával, a bábolnai állami ménes fogatai szerencsés szereplésének emlékére… ezüst- kelyhet adományozott a templomnak.”

Vitéz Pettkó-Szandtner Tibor – egykori bábolnai protestáns katonai egyházgondnok – emlékére a közeljövőben – a hívek - márványtáblát helyeznek el a templomban.

Pettkó-Szandtner Tiborról, az emberről, szóemlékek, tűnő legendák terjengenek, s írásaiból személyiség jegyek is tükröződnek, de az elmúlt évtizedek hallgatásai homályosítják a hitelesíthető valóságot.

A Bábolna „önálló ménes” 200 éves jubileumán avatott „Bábonai kocsisok” emléktáblája kapcsán, a Magyar Fogathajtás Emlékbizottsága kutatott alapdokumentumok után. Így találtunk az egykori munkatárs, beosztott tiszt, Kenessey Miklós írásban rögzített személyes visszaemlékezéseire. Ebből idézek: „Szandtner tábornok úr vidám, tréfás ember volt. Élvezet volt vele együtt lenni. A társaság kedvence és középpontja volt. A hölgyek körülrajongták a mindig jókedvű urat. Ő is nagy híve volt a szép asszonyoknak, lányoknak! Nagyszerű táncos is volt. Soha egy pohárnál többet nem ivott, de szilajabbul, szebben csárdást táncolni, mint ő, soha senkit nem láttam… Híresen elegáns volt, tetőtől talpig. Ragyogó megjelenés volt, a huszártiszt tökéletes típusa. A cigányok rajongtak érte, senki nála szebben mulatni nem tudott! Gyönyörű bariton hangját a prímások élvezettel kísérték. De ebben is, mint mindenben, mértékletes volt. Tudta mikor kell abbahagyni. Ebben is tanítómesterünk volt. Felesége, az angyali jóságú Gréti asszony büszkeséggel nézte férjét. Végtelen szeretet volt kettejük között… Mint katona, szolgálatban kemény, mindent meglátó és a szabálytalanságot azonnal kifogásoló, pontos elöljáró volt. Szolgálaton kívül, mindenben segítő, szerető bajtárs.”

A tettvággyal alkotó ember. Időtálló gondolatsor megvalósult tárháza, a mai látogatót is lenyűgöző emberléptékű, szakmahelyes, nemzeti érzelmeket villanyozó élménysor Bábolnán, melyet Pettkó-Szandtner Tibor tíz éves parancsnoksága alatt teremtett.

Ízelítőül idézek dr. Hecker Walter írásából: „1932-ben … Pettkó-Szandtner Tibort nevezik ki a ménes parancsnokának. Rendkívüli ambícióval, nagy lendülettel lát munkához. A leromlott épületeket felújítja,, festenek, tataroznak, csinosítanak Bábolnán. Megépíti a modori várkapu mintájára a hősi kaput, és emléktáblát állít az I. világháborúban elesett katonáknak. A nyitott lovardát a belső udvarról kitelepítik, az udvart parkosítják … Megrendeli a kor kiemelkedő állatszobrászánál, ifj. Vastagh Györgynél a győri csatából lovasa nélkül hazavágtató ló … a híres „Bábolnai fehér ló” szobrát… Egy nyugdíjas katonazenész segítségével életre hívja, megalapítja a bábolnai lovas-zenekart … amely fogalommá válik… A bábolnai legényekből kiváló hajtókat nevel. A bábolnai fogatok megjelennek a hazai és nemzetközi fogatversenyeken. Európa leghíresebb, legrangosabb lovaspályáján, Aachenben a legnépszerűbb, a leglátványosabb, a legnagyobb rajongással, szeretettel körülvett jelenség a bábolnai ötösfogat és hajtója Pettkó-Szandtner Tibor.”

Bergstetten, 1944-45. Mennyi hiedelem, mennyi hátborzongató résztörténet kering a lovas-történelmünk iránt érdeklődők között. A kényszerű ménes-menekítések egyik legfőbb, megbízott szervezője Pettkó-Szandtner Tibor méneskari tábornok volt, aki e feladatteljesítéssel egyidejűleg véglegesen távozott szeretett hazája földjéről.

Az eseménysort – a magyar ménesek menekítésének történetét is feldolgozó – dr. Bódai József írásából idézem fel: „Novemberben Bábolnán a ménes rangidős tisztje, Pettkó-Szandtner Tibor méneskari tábornok … és Batta Pál földművelésügyi államtitkár között folytak a megbeszélések. Az egyik résztvevő, Horn Artúr akadémikus visszaemlékezése szerint, Kisbér és Bábolna vonatkozásában a döntés: * egyharmad maradjon a helyén, egyharmad hátráljon a nyugati határig, egyharmadát menekítsék ki Németországba * … A jól szervezett vasúti szállítmányok a légiriadók, légitámadások, kényszerű kerülők ellenére is nagyjából rendezetten, a terveknek megfelelően, viszonylag gyorsan és főleg veszteség nélkül érkeztek a Donauwörth-i vasútállomásra, Bajorországba… A bajorországi elhelyezés – a háborús körülmények között is – szinte ideálisnak volt mondható… Mint rangidős tiszt, Pettkó-Szandtner Tibor tábornok látta el a parancsnoki feladatokat… 1945. április 24-én az amerikai hadsereg 7. hadosztálya foglalta el a területet…Patton és Pactch tábornokok Pettkó-Szandtner kalauzolásával járták körbe a ménest. Patton tábornok akkor ígéretet tett arra, hogy a gyönyörű állomány a fegyverszünet és a békekötés után vissza fog kerülni Magyarországra. Sajnos … az ígéretet nem volt, aki beváltsa. 1945. június15-én a 3. hadsereg vette át a körzet felügyeletét, így a ménesekét is… Ezidőben érkezett meg J.P.Owens őrnagy, az európai hadszíntér ló-ügyi tisztje… Owens már a kezdetektől nehezen tűrte Pettkó-Szandtner tevékenységét a ménes ügyeinek intézésénél. Rövid idő múlva ki is tiltotta a ménes területéről… Az USA-ba elszállítandó lovak kiválasztása után Owens felkereste Pettkó-Szandtnert a lakásán és a lovak pedigréjét követelte. Pettkó-Szandtner, akinek sejtése volt a lovak uticéljáról, azt válaszolta, hogy a származási okmányokat a szállítmánnyal együtt személyesen fogja hazavinni. Ebben az elhatározásában a végletekig kitartott, s a vita hevében Owens nekirontott és meg akarta ütni. A kritikus pillanatban Pettkó-Szandtnerné közéjük állt és arcul csapta Owenst, aki a nőtől kapott pofon hatására, szégyenében elállt a követeléstől.”

Végül is, a „fogoly” magyar tábornok kiiktatásával – a győztesek igazságaként – 1945. október 7-én, a magyar ménesek kiszínelt 105 elit lova, Brémában behajózva, elindult Amerikába. Egy másik részét helyben értékesítették, és csak töredékük került haza – Pettkó-Szandtner Tibor nélkül!

„Újbábolna”- apró sikeroázis a keserű pohár mellett. A Svédországban élő „hontalan” tábornokot 1949-ben felkérték, hogy az egyiptomi Farouk király arab ménesét teljhatalommal hozza rendbe és irányítsa. Vállalta. Hagyták dolgozni és szakértelemmel telített, szisztematikus munkáját, néhány év elteltével, újabb világsiker koronázta. A sivatagban, új közegben, eltérő életvitel, mentalitás, erkölcsök és vallási szokások között, karizmatikus egyéniségével megteremtette Újbábolnát.

Villantsunk erre egy nosztalgikus szemlélő, Oláh László szubjektív emlékezetével: „Buenos Aires. Kairóba repülök. Kairó még forradalmi lázban ég, bár Farouk királyt már egy esztendeje elkergette Naugib tábornok. Itt él Pettkó-Szandtner tábornok, a világhírű úrkocsis. Farouk király hívta meg őt, hogy ménesének új gazdája legyen… Sofőröm fékez és egyszerre üde, ápolt, zöld élő sövény, fehérre meszelt karámok, fiatal fák sorfala között állunk… Máris előttem áll a tábornok öles alakja. Fején vadászkalap, körgallérján felismerem a piros hajtókát, a magyar tábornokok színét… Kitárul az ajtó, bent a refektóriumnak is beillő teremben fogad a ház úrnője… Keleti szőnyegek, bőrfotelek, az asztalkákon ezüsttárgyak, díjak halmaza… Könyvtár, bibliofil kiadások, szép kötések. Valamennyi lóról, fogatolásról, hajtásról szól… Beszélgetünk… Elfelejtkezem az időről, de álmaimból érces kürtszó ébreszt… - Igen – mosolyog házigazdám – abrakolás. Bevezettem itt is, akárcsak Bábolnán. – Bábolnán? – kérdem én. – Igen, ez Újbábolna – válaszol kissé elrekedt hangon. Kimegyünk az abrakolásra. Az istálló fala „Bábolna-sárga”, az ajtók felett táblák, a rézgombok díszítése mind Bábolnát mintázza. – Bokszokat építettem, bőségesen almozunk, a ló nincs megkötve, úgy mint otthon. Nézd a karámok gerendáit, valódi erdélyi fenyő, import. Nézd ezt a fát, valódi magyar akác… Ezt én magam ültettem ide…Ez az én fám, ha ránézek, azt képzelem, hogy a Nyírség homokján élek… Az istállóban … százötven arabs kanca és negyven mén abrakol… - Nézd ennek a kedves lónak a fejét, ilyen finom, nemes fejet alig láttam. Ott az anyja, nemes forma az is. Öt éve bíztak meg… Békén hagynak. Így született meg Újbábolna – mondja, és napbarnította arca mintha otthonról álmodna, úgy mosolyog… Kinyílik egy nehéz, csikorgó ajtó és belépünk az úrkocsis kincses kamrájába. A zöld posztós asztalról … a fényesre pucolt zablák és kantárok gyűjteménye csillog ránk. A fával borított falak mentén pedig sorban lógnak … mint fekete múmiák, a négyes és ötös fogatok komplett szerszám-hámjai… - Nem járunk mi sehova. Itthon lennék én az erdélyi gerendáim között, azt csinálom én, amit otthon. De én úgy érzem, mintha kissé elakadna a hangja… Egy arab nagy vésővel megy az istálló felé. – A származási réztáblákról kell a királyi koronát levágni, mert az a Farouk király uralmát hirdette itt…Változik a világ újra, és az én időm is lejáróban van – mondja csendesen. Indulunk a kert felé. Az ötéves fák már kedves árnyékot adnak a kert bútorok felett. A szemem egy kis földbuckán akad meg, felette gránitkocka. – Miska kutyám sírja. Idáig kísért minket, hűséggel – mondja a ház ura… Búcsúzom. A lovas arab legények sorban állnak az úton. Katonás tartással néznek a tábornokra, aki eljött ide, hogy megpróbálja a sívó homokon saját, elveszett világát újra megteremteni… Rodostó jár az eszemben, amikor az arab inas kinyitja taxim ajtaját…

Röviddel látogatásom után hallottam, hogy Pettkó-Szandtner Tibor elhagyta Egyiptomot.”

Pettkó-Szandtner Tibor utolsó évei türelmes csendességben, környezeti megbecsülésbe teltek Lajos bajor királyi herceg birtokán, az egykori sárvári ménes lovainak közelében, egy szerető, türelmes házastárs, Gréta asszony gondoskodása mellett. Nyughelyet 1961. január 20-án, a Starnberger tó partján kapott. (Az újratemetések világában talán megérhetjük, hogy a nagy magyar lótenyésztőnek és fogatkultúránk jövőt-formáló alapozójának Bábolna legyen végső pihenőhelye.)

Igen, Bábolna! Ahol bronzszobor áll egy hársfa árnyékában, mellette a ménes-alapító előd Csekonics József, s velük szemben, a nagyakácfa alatt Fadlallah el Hedad Mihály, aki utolsó nyugdíjas éveiben, meghitt barátságot ápolt a Bábolnára helyezett fiatal beosztott tiszttel, Pettkó-Szantner Tiborral.

S egy képaláírás Hollósy Katalin tollából, a Bábolnai kocsisok emlékkiadvány első oldaláról: „Pettkó-Szandtner Tibor bronzszobra a bábolnai ménes díszudvarában. Az 1992. május 30-i szoboravató ünnepség jelentős eseménye volt a hazai- és nemzetközi lovasvilágnak. Az egykori bábolnai ménesparancsnokra emlékezve a helyi lakosok mellett megjelentek az egykori harcostársak, a lótenyésztő ménesek képviselői, a fogathajtó világbajnokok. Dr. Papócsi László vezérigazgató szoboravatóját követően, nemzetközi konferencián értékelték Pettkó-Szandtner Tibor tevékenységét és a bábolnai arab lótenyésztés meghatározó szerepét.”

Befejezésül még két megjegyzés. A fenti emlékezet-morzsák Pettkó-Szandtner Tibor életművének példaértékű lényegét csak érintőlegesen érintik. A magyar lótenyésztésben, a bábolnai arab ló nemzetközi karrierjének, valamint a magyar fogathajtó kultúra világméretű sikersorozatának alapozásában betöltött szerepének dokumentációs és tudományos értékelése szükséges lenne. A részletes feldolgozások esetleg egyetemi diplomadolgozatok, vagy doktori értekezések elmélyült szakmai témái is lehetnének. Így az elmúlt század e különleges tehetségű magyar géniusza példát nyújthat, az újabb generációknak, és életművével fogódzót adhat az elkövetkező század magyar lovas-sikereihez.

A másik téma – részben személyes emlék – két ezüst ereklye kapcsán adódik. Az özvegy Pettkó-Szandtner Tiborné, férje hagyatékából egy dúsan dekorált, kis ezüst vödröt ajándékozott Bábolnának, az 1960-as évek közepén. Fadlallah el Hedad Mihály nyugalmazott ménesparancsnoktól kapták emlékül. Az ötvösremek külső oldalának dombor-szobor sora, a bábolnai gémeskút vízéből kortyoló, lova után szökött, arab lovászfiút ábrázolja, s állítólag Fadlallah el Hedad magyar földre lépésének 50. évfordulójára készült. Micsoda szimbólum és érzelmi töltöttség!

Mintegy húsz évvel később, a szilvásváradi fogatjhajtó világbajnokság szervező bizottságától meghívót és teljes-értékű tiszteletjegyet kapott a Tábornok özvegye, Gréta asszony. A záró-felvonuláson különdíjak átadására került sor. Csapatvezetőként az új világbajnok, Juhász László mellett ültem a bakon. A narrátor közölte, hogy a jelenlévő Pettkó-Szandtner Tiborné, férjének egykor Bécsben elnyert ezüstserlegét felajánlotta és átadja a magyar világbajnoknak. S népes kísérők és heves-megyei népviseletbe öltözött „díjőr-manökenek” karéjában Juhász László fogatához botorkált a bájos, aprótermetű asszony és kézfogásokkal átadta a méretes ezüst serleget. Jövőt-reméltető mecenatőr gesztus!

Az előbbi ezüstvödröt – az akkori bábolnai ménesvezető jogán – én helyeztem el a lovas-múzeumban. Ma is ott látható. Az utóbbi ezüstserleget – a csapatvezető jogán – én foghattam a kivonulás alatt. Remélem ma is őrzi Juhász László.

Váczi Ernő írása

Paul Keméry

The 1928 Amsterdam Olympics ended with a rather odd fiasco for the Hungarian dressage riders. After arriving at the location and seeing the work of the other nation's riders they decided to return home before the competition began, despite the professionals present all agreed that Paul Keméry's trot work was better than the later winner Baron von Langen's, and the other member of the team, Desiderius Német's riding was at least as good

The difference and the reason for leaving was the canter work, more precisely performing a lead change for every stride. The Hungarian riders were puzzled to see their competitors were giving up on classical traditions and performed the piece of movement as if it was a circus display. The act of General Josipovich's disciples was to be explained for years, but today, in view of the contradictions of modern dressage it is clear that their standpoint and decision was right.

Travelling home was the last chapter of a long ongoing professional debate, of which on one side there were the most illustrious, orthodox representatives of the Austrian-Hungarian Equine Culture, General Sigismund Josipovich, Mauritius Herold, the head equerry of the Spanish Riding School of Vienna, Cavalry Colonel Michael Burján, etc., whilst the other side was represented by the victorious powers of the first world war, primarily by the bautcherists of the French riding school. Josipovich has made his objections against the program of the Amsterdam, and later Paris Olympics clear from the middle '20s, but the Amsterdam Olympics was the first time he met his fellow sportsmen under circumstances of a competition of this rate, since this was the first time the nations of the losing party made an appearance in the Olympic Games.(1)

• He disagreed with having a set time for dressage tests. (This restriction is now abolished.)
• He disagreed with riding with four reins. In his approach the curb and the bradoon bit can only be used in training, a trained horse could and should be only ridden with a curb.
• He disagreed with holding the reins in two hands. In his opinion on a competition it only served the purpose of covering up the mistakes made in training.
• He disagreed with performing a lead change for every stride as an element of a competition, he viewed it as a circus trick.

How different modern dressage would be if Josipovich's standpoint prevailed! 

(1)The Austrians participated in the Paris Olympics.  

Az 1928-as amsterdami olimpia egészen különös fiaskóval zárult a magyar díjlovasok számára. A helyszínre kiérve, a többi nemzet lovasának munkáját látva, a verseny megkezdése előtt a visszautazásról döntöttek, annak ellenére, hogy a jelenlévő szakemberek Keméry Pál ügetőmunkáját jobbnak látták a később győztes von Langen bárónál és a csapat másik lovasa Német Dezső lovaglása sem maradt el Keméryétől. A különbség és a döntés oka a vágtamunka, pontosabban a minden egyes ugrásra végehajtott ugrásváltás bemutatása volt. A magyar lovasok a verseny helyszínén elképedve szembesültek azzal, hogy versenytársaik a klasszikus hagyományokat feladva, a cirkuszi produkciókhoz hasonlóan képesek a feladatot bemutatni. Josipovich tábornok tanítványainak lépését idehaza évekig kellett magyarázni, de mára, a modern díjlovaglás ellentmondásainak ismeretében világosan látszik, hogy álláspontjuk és ezze együtt döntésük helyes volt.

A hazautazás tulajdonképpen egy évek óta tartó szakmai vita utolsó fejezete volt, melyben az egyik oldalon az osztrák-magyar lovaskultúra legjelesebb ortodox szakemberei, Josipovich Zsigmond tábornok, Mauritius Herold a bécsi spanyoliskola főlovászmestere, Burián Mihály huszár ezredes, stb. álltak, a másik oldalon az első világháború győztes hatalmainak képviselői, elsősorban a francia iskola baucherista lovasai. Josipovichék már a huszas évek közepétől kifejtették ellenvetésüket az amsterdami, majd párizsi olimpiára kialakított versenyprogrammal szemben:

• Nem értettek egyet, hogy a díjlovas programokat időre kell lovagoni. (Ez mára megszűnt.)
• Nem értettek egyet a négyszárral történő lovaglással. Megközelítésük szerint a feszítőzabla és csikózabla együttes használata csak a kiképzés során alkalmazható, a kiképzett lovat kizárólag feszítőszáron lehet és kell lovagoni.
• Nem értettek egyet az osztott szárhasználattal. Álláspontjuk szerint a versenyen kétkézbe vett szár csupán a kiképzési problémák elfedésére szolgál.
• Nem értettek egyet a minden egyes ugrásra történő ugrásváltás versenyfeladatként való szerepeltetésével, azt cirkuszi feladatnak tekintették.

Milyen más lenne a modern díjlovassport, ha Josipovich álláspontja mégiscsak érvényesült volna.

Ma ünnepli születésnapját Bajkai Sándor. Fél generációval idősebb nálam - nagyon tisztelem. Ő az az igazi lovasember, akinél a fekete fekete, a fehér meg fehér. Díjugratásban és militaryban versenyzett, többszörös ifjusági és junior válogatott és bajnok, a HÖR Dózsával háromszor nyert csapatban magyar ugróbajnokságot, militaryban a Lendliche EB résztvevője.

Kedves Sándor!

Isten éltessen!

Fenti képen kedvenc lovával, Jojóval, lenti képen Gumival. Nem kérdéses, hogy ő még a régi klasszikus stílusú lovas ( nem modern fejletekerős :) ), a ló a katonai szabályzatnak megfelelően szárra állítva, tarkó a legmagasabb pont, homlokvonal a függőleges előtt, a ló a lovas két csizmája között, négy lábon áll. Az egész lovon a végtelen magabiztosság és természetesség lászik. A lovasnál a váll-csípő-sarok egy függőlegesben, a sarok mélyen van. Az ülés természetes eleganciája itt sem kérdéses.

Az adoma szerint Johan Meixnert a bécsi spanyoliskola oberbereiterét (akinek nem mellesleg Josipovich Zsigmond is  tanítványa volt), illetve a nála tanulóként tartózkodó, később a nagy klasszikusok közé emelkedő Richard L. Wätjent munka közben látogatta meg a fiatal lovas édesanyja. A tanulót a mester a Meixner feladat (teljes perdülés, majd hat vágtaugrás előre és ismét teljes perdülés) végrehajtására kérte. Minekután a gyakorlat kiválóan sikerült, Wätjen asszony kérte a mestert is a feladat előlovaglására. Meixner a kérést azzal tagadta meg, hogy nem tudná tanítványánál jobban bemutatni azt. (Jan Maiburg feljegyzése alapján)

Hát igen, mester a tanítványairól ismerszik meg.

A fotókon Johan Meixner látható.

A héten együtt kávéztam Babochay Györggyel, Babochay Farkas Sándor fiával. A beszélgetés során - egyebek mellett - megkaptam édesapja életrajzát is, amiben a fenti fotót találtam. A fotó olyanyira mintaszerű, hogy az ember csak pironkodik és kicsinységét érzi...

Babochai Farkas Sándor 1938-ban méneskari tisztként végzett a Ludovikán, ezt követően Bábolnára került. "Bábolna ez időben Pettkó Szandtner Tibor ménesparancsnok áldásos vezetésének köszönhetően fénykorát élte, tehát a legjobb "műhelybe", kezekbe került." A fotón ez látszik: a pettkó szandtneri hajtóstílus, azaz a könnyed szárkezelés, a támaszkodás a szárak súlyának megfelelő, a rendkívül lendületes hátulsó lábtevékenység, a vállak ebből fakadó könnyedsége, és a természetes feligazítottság. A lovak délceg öntartásban járnak. A fotó mesteri hozzáértésről tanuskodik. A lovak annyira szépen járnak, hogy ha díjlovas négyszögbe képzelnénk őket akkor is csak a legnagyszerűbb jelzőkkel lehetne illetni őket.