Vajon hogyan lehetett magas szintű lovaskultúrát fenntartani egy akkora országban, mint az Osztrák-Magyar Monarchia? Hogyan lehetett elérni, hogy a Bécstől legtávolabbi alakulatok is egységesen, kiváló lovastudással rendelkezzenek? A monarchia válasza a kétszíntű lovasképzés volt

Bécsújhelyen campagneiskolát állítottak fel. A campagneiskola célja az volt, hogy az országszerte szétszórt katonai egységek számára olyan lovas tiszteket neveljen, akik bizonyos egyszerűsítésekkel, a klasszikus lókiképzés viszonylag lassú menetéhez képest sokkal rövidebb idő alatt tudjanak lovat és lovast képezni a hadsereg számára. Ilyen katonai egyszerűsítés például a kikötőszárakkal történő futószárazás. Szerényebb tudással rendelkező lovasnak, biztonsági okokból ma is a kikötőszárakkal történő futószárazást kell javasolni. Minőségi futószárazás során azonban a kikötőszárak használata megengedhetetlen, hiszen komoly munkát izmok nyújtása nélkül nem lehet végezni és a kikötőszárak pont ezt akadályozzák. De ugyanilyen katonai egyszerűsítés a „zárd a csizmákat” utasítás. A vezényszóra kétoldalon egyszerre kel alkalmazni csizmasegítséget. Kezdő lovas esetében lehet és kell a felszólítást alkalmazni, minőségi lovaglás esetén azonban azon az oldalon kell megkövetelni a csizmahasználatot, amelyik oldalon a ló hátulsó lába a levegőben van.

Bár a campagneiskolában felkészített tisztek egyszerűsített feltételekkel végezték a ló és lovasképzést ő maguk akadémista képzettségűek voltak. Erre azért volt szükség, hogy értsék, mikor és hogyan lehet használni az egyszerűsítéseket. A dolog hasonlatos a mérnökképzéshez. A felsőszintű matematika tudásra a napi munka során nincs szüksége a mérnöknek. Mégis meg kell tanulnia, hogy különleges probléma esetén, az átlagostól eltérő helyzetben legyen elképzelése a megoldás menetére. A mérnököt a pallértól az elméleti tudás magas szintű ismerete különbözteti meg. Ugyaígy van az orvostudományban is. A felcser tudja, hogy adott helyzetben mit szokás tenni és tízből tízszer meg tudja gyógyítani a beteget. A tizenegyedik, normálistól eltérő esetben viszont félrelrekezeli, mert nincs magas szintű képzettsége az átlagtól etérő helyzet megoldására.

A katonaságnál a tiszt és az altiszt közötti különbség az elméleti képzettség: az akadémista tudás. Legtöbbször az altisztek ugyanolyan kiválóan lovagoltak, mint a tisztek, kulturális különbség nem volt köztük. De probléma esetén az altiszt csak az „így szoktuk” megoldáshoz tudott fordulni. Továbbá bár az altiszt kiválóan lovagolt, de minőségi tudást már nem tudott továbbadni. A helyzet hasoló a népzenei ismerethez. Ha elkezdődik egy népdal, akkor többé-kevésbé bárki be tudja fejezni saját közösségének dalait, még akkor is, ha nem is ismerei a dalt, de nem tudja elmagyarázni, vagy egy idegennek megtanítani, hogy mik a népdal szabályai. Az altisztek ezért nem tudták magyarázni a lovaglást, hányszor és hányszor lehetett hallani, hogy „én ezt nem tudom elmagyarázni, de add ide a lovad, felülök és megmutatom.” Napjaink legkülönösebb problémája, hogy a töredezett lovaskultúrában gyakran a katonai egyszerűsítések maradtak fenn, ami akár ellent is mondhat az igényes megközelítésnek.

Szóval a Bécsújhelyi campagneiskolában akadémista tudású tiszteket képeztek. Magát az akadémista kultúrát viszont a bécsi magasiskolában tartották fenn. A magasiskola a magaskultúra művelésének helyszíne, az évezredek alatt kikristályosodott tudás itt került átadásra mesterről, mesterre, hogy a következő és következő generáció azt a teljes egészében ismerje.

A monarchia szétesése után, az 1920-as évektől kezdve az elvesztett késztíntű lovasképzést állították vissza Magyarországon. A Bécsújhelyi campagneiskola Örkénytáborban került felállításra, a magasiskola Budapesten. Ez utóbbi lett a Budapesti Spanyoliskola.