Sokan nem hiszik el, hogy Zrínyi Miklós lovas ábrázolása helyes, nem hiteles el azt, hogy a hadvezér kora egyik legkiválóbb lovas mestere volt, sokan azt gondolják, hogy az őt ábrázoló művész hízelgő helyzetben örökítette meg, hiszen - álláspontjuk szerint - a korabeli főurak testőreik védelmében vettek részt a küzdelmekben.

Mások nem hiszik el azt, hogy az őt ábrázoló művész szintén kiválóan értett a lovagláshoz, megfigyelése nem volt pontos és képzeletbeli helyzetet rögzített.

A képen Zrínyi Miklós által használt ülés, a brida ülés mára kissé feledésbe merült. A brida ülés a célját nagy találati pontossággal és az ehhez tartozó alacsony sebességgel leküzdeni kívánó katona ülése. Szemben áll ezzel a napjainkban szinte mindenki álal használt gineta ülés, amit a célját nagy sebességgel megközelítő, gyorsaságát kihasználó lovas katona ülése. A sokoldalú, mesteri képzettséggel rendelkező lovas (és hát Zrínyi Miklós ilyen volt) persze mindkét ülésformát tudta használni, az aktuális kívánalomnak megfelelően. Erről világosan tanuskodnak a korabeli ábrázolások, amelyek hol brida, hol gineta üléstsel örökítették meg a hadvezért. De hát miért is lett volna másképp, hogyan is lehetne komolyan katonai egységeket vezetni vonatkozó szaktudás nélkül? A korabeli katonai képzés egyik legfontosabb része volt a lovastudás minőségi átadása generációról generációra. Eképzelhetetlen hogy Zrínyi Miklós ne lett volna kora egyik legképzettebb lovasa.

A mellékelt képen korunk egyik legnagyobb lovas mestere, Christopher Dahlgren látható: ló és lovas szinte megszólalásig hasonló pozitúrában. Hát ennyit a lovasokról, ennyit a lovasábrázolásokról.

Dahlgren szintén brida ülést használ, bár lova nem passage jármódban, "csupán" összeszedett ügetésben halad. A keretet ülésével jelzi lovának a lovas, a keret elfogadásával és annak kitöltésével a lovat száron lévőnek kell minősíteni. Christopher Dahlgren fotójából látszik, hogy a száronlétnek nem feltétele a támaszkodás. Ugyanúgy, ahogy Zrínyi Miklós ábrázolásán is...

De milyenek is voltak azok a jó szerecsen lovak, amiről Balassi Bálint énekel?

"...Véres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg elõtt távol az sík mezõt széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak..."

Szóval milyenek is voltak? Ilyenek, mint, ami Bocskai István ábrázolásán látszik. Balassi nem csak azon a réven ismerte ezeket a lovakat, hogy maga is katona volt, de rokonsága révén a katonai, így a lovas elit lovait is közelről ismerte. Nagyon is közelről. A fenti ábrázoláson szereplő Bocskai például elsőfokú unokatestvére (és ezzel együtt kortársa) volt Balassinak. Balassi anyjának, Sulyok Annának, két lánytestvére volt: Sára, aki az egri hős Dobó István felesége volt, illetve Krisztna, aki Bocskai György feleségeként szülte a később erdély és magyarország fejedelmévé választott Istvánt.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában a katonai lovasképzés kétszintű volt. A campagne iskola Bécsújhelyen volt, míg a lovasoknak legmagasabb képzettséget adó iskola, egyben a kultúra fenntartóhelye a Bécsi Spanyoliskola volt. Ez utóbbi magasiskola, azaz tulajdonképpen katonai egyetem volt lovasok számára.

Az első világháboró, illetve Trianon után természetesen ugyanezt a kétszintű rendszert állították fel a Csonka Magyarországon is. A campagne iskolát Örkénytáborban állították fel, a magasiskolát pedig Budapesten. A Budapesti Spanyoliskola első parancsnoka Hanty László lett.

Ballotade: Hanthy László
A fotón ugyan croupade-ként szerepel, de a "négy patkó hátulról látszik", ezért a feladat neve ballotade.

Passage: Hanthy László
Feltünő a könnyedség, a hátulsó lábak aktivitása és hogy a váll - csípő - sarok nincs egyvonalban. Ez utóbbinak, mint lovaglási elvnek a megfogalmazása a következő parancsnok Hazslinszky-Krull Géza nevéhez köthető

Levade pilárok közt: Hanty László
Mintaszerű testbeszéd: a kiképző saját testének lesüllyesztésével jelzi kívánságát a ló csípőjének süllyesztésére, a pálca pedig jelzi, hogy a feladatot - mégha levade is - előrefelé kell végrehajtani.

Összeszedett ügetés: Hanthy László

Levade kézen: Hanthy László

Spanyol lépés: Hanthy László

Erzsébet királyné, kora egyik legjobb magyar lovasa volt. Előszeretettel használta a dámanyerget. A fenti képen az a furcsa, hogy a dámanyeregben a lovas lábai a ló baloldalára esnek, Erzsébet királynőépedig a másik oldalon ül. Először azt gondoltam, hogy talán valahogy megfordult a kép iránya és az eredeti helyzet tükörképét mutatja, de Ferenc József kardja a helyes oldalon, bal oldalon látszik, tehát nem az eredeti fotó tükörképét látjuk, hanem a tényleges helyzetet.

Ugyanezt az üléspozíciót mutatja Erzsébet királyné gödöllői vadászatát bemutató alábbi ábrázolás is. Hát nem különös? Mindezt azzal együtt kell tudomásul vennünk, hogy rendelkezünk olyan fotóval is, ami, a napjainkban kizárólagos bal oldali üléssel ábrázolja Erzsébet királynét. 

 A fotókat Jan Maiburg gyűjtéséből vettem át.

Gyakran kapom a megjegyzéseket, hogy régi lovasábrázolásokból szakmai következtetéseket levonni nem lehet. És sorolhatnám az ellenvetéseket: "a ló nem is tud úgy mozogni", "a mozdulat természetellenes", "nem is tudtak úgy lovagolni", "az ábrázolást készítő művész nem értett a lovagláshoz", stb., stb. Tegnap a XVIII. századi magyar lovasok ábrázolása kapcsán épp az volt a sláger, hogy "az ábrázolás megrendelésére készült és a valóságosnál jobb színben mutatja be a lovasokat". A cikket ide kattintva olvashatod.

A fenti kép a londoni olimpiai szereplésem során készült. Hát nem nevetséges? Ha komolyan ezt a fotót terjeszteném magamról, így próbálnám tudásom bemutatni, teljesen hiteltelenné válnék, a hátam mögött mindenki csak mosolyogna és legyintene, hisz köztudott, hogy nem voltam ott. Pont ellenkezőleg. A közzétett fotóimon szakmai szempontok mellett a legfontosabb szempont a hitelesség. Persze, hogy a lehető legjobb ábrázolást szereti mindenki önmagáról, de ha csak egy hajszállal is többet mutat a fotó a valóságnál, vagy bármilyen más módon eltér attól, akkor az nevetség tárgyává teszi a lovast. Sőt, a legnagyobbak nemhogy megfotoshopolnák fotóikat, hanem pont ellenkezőleg, tökéletlenségüket, a hibákat is tudatosan felvállalják, mert tudják, hogy ló és lovas közös tevékenysége sohasem lehet hiba nélküli.

És ez ugyanígy volt évszázadokkal ezelőtt is. Szóval az ábrázolások kétségtelenül hitelesek, mégpedig a legutolsó részletig, efelől ne legye kételye senkinek!

A képen "magyar mágnások" láthatóak a XVIII. századból. Az ábrázoláson két különös jellegzetesség azonnal feltűnik: a lógó szárak, és a különös jármód. A lógó szárakról annyit meg kell jegyezni, hogy a ló szájával való kapcsolatra, támaszkodás mértékére nemzeti hagyományaink alapján mindmáig az elvárás az, hogy annak csak olyan erősnek szabad lenni, hogy a ló száját csak a szár súlya terhelje. A lovak mozgásformája, szaknyelven jármódjuk pedig a mára elfelejtett terre a terre, ami a vágtához hasolnó mozgás. Ez onnan látszik, hogy vágtában a hátulsó lábak nem érnek egyszerre a talajra, a képen pedig három ló is így mozog. Erre csak a nagyon képzett, lovasával teljes mértékben együttműködő katonaló képes, hosszú-hosszú évek munkájánk eredményeképp.

Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a budavári Hadik szobor abból a szempontból nem autentikus, hogy Hadik Andrást shagya arab lovon ábrázolja és hát Hadik korában még nem létezett a fajta. Abból a szempontból viszont pontos az ábrázolás, hogy mit gondoltak az ideális lovasról és lóról a XX. század első felének lovas szakemberei.

A szobor megalkotásának különös történetét dr. Hecker Walter A Bábolnai Arab Ménes című könyvében írja le:

"1936-ban a budai várban felállították ifj. Vastagh Györgynek a híres huszártábornokot, Hadik Andrást ábrázoló szobrát. Amikor Vastagh megkapta a megbizatást, először egy barokk lóra, azaz egy spanyol ménre akarta ültetni a barokk kor neves lovastábornokát, ám megbízói ragaszkodtak elképzelésükhöz: Hadikot egy nemes könnyű huszárlovon ülve kívánták látni. Így Vastagh Bábolnára utazott, ahol behatóan tanulmányozta kora két törzsménjének, Shagya XXV és Gahal II testalkatát. Ez a két első osztályú mén szolgált modellként Vastaghnak a Hadik-szobor nemes huszárlovához: a két mén eleganciája, ereje és ideális testalkata egységgé olvadt össze ebben a műalkotásban, s létrejött egy ritka szépségű lovasszobor. A huszárló, az arab mén nyugodtan áll lovasa alatt, mégis energiát, előremenő kedvet sugároz...És milyen érdekes: ebben az esetben az élet utánozza a művészt, Vastagh művészien egyesítette a két ménnek Shagyia XXV-nek és Ghazal II-nek erényeit műalkotásában, és 1944-ben Gazal II-nek méncsikója született, melynek anyja 129 Shagya XXV, Shagya XXV lánya volt. Ez a méncsikó később, 1952-ben Gazal VII-néven lett törzsmén Bábolnán, majd 23 évesen, 1967-ben Németországba került, ahol a Shagya-arab fajta legeredményesebb teljesítménörökítőjeként tartották számon."

Lénárd Béla önmagáról: "A lovak szeretetét már kicsiny koromban magamban hordtam. Édesapám a Hatvantól pár kilométerre fekvő földjeinken gazdálkodott. Már iskolába is lovon jártam. Tíz éves koromtól kezdve minden környékbeli lóvásáron ott voltam. Kiemelkedő érdeklődésem a lovak iránt, gyorsan lóértő emberré nevelt. Édesapám a háborúból hatévi hadi fogság után tért haza, addig én voltam a családfenntartó. édesanyám és nővérem számára is. Úgy nézett ki, hogy sok-sok közös munkával végre egyenesbe jövünk, amikor beütött az államosítás. Semmink sem maradt és még ráadásul származásom miatt is megbízhatatlannak bélyegeztek. Katonai éveimet a miskolci huszároknál kezdtem, majd Budapestre kerültem a honvédségi lovardába. Ezt a lovardát az ÁVH átvette,.engem pedig leszereltek. Budai lakossá váltam, a családommal együtt. Édesapám, aki vitézi renddel kitüntetett ember volt, megélhetésünk végett elszegődött vízvezeték-szerelőnek.

Miskolci huszárparancsnokom jóvoltából felvettek a Szép utcai Lóverseny Vállalathoz. Az itt eltöltött rövid idő után 1951-ben kerültem a Hortobágyra, ahol a tenyésztés mellett sportlovakkal és fogatokkal is foglalkoztam. Ebben az időben 800 ló volt Mátán. A család és a főváros hiánya hozott vissza Pestre a forradalom után. A Tatterzál telepvezetője lettem, ahol 38 évig dolgoztam. Közben megalakult a Magyar Lovas Népiegyüttes. Kitaláltam egy produkciót, melyet Koch-ötösnek, pusztaötösnek neveztünk el. Ennek történetéről majd később elmesél ek egy pár érdekességet. 25 évig működött sikeresen a népiegyüttes, mellyel bejártuk az egész kontinenst. Elmondanám, hogy a programok összeállításánál a csikósokkal volt a legtöbb vitám. A Hortobágyon először én fektettem le az első csikós lovat. Erre mondták a csikósok, hogy ezzel én megszégyenítem, kicsúfolom a lovat, mert hiszen a kutyát szokás megtanítani feküdni, és nem a lovat.

Aztán végül is a közös sikerélmény feloldotta ellenállásukat, melyet először Mezőhegyes alapítási évfordulójának ünnepségén kaptunk a közönségtől. Az összevont félórás programunk a Jókai által megírt pünkösdi királyság történetét mesélt ellátványos keretben. Az együttes programjai mellett én külön felléptem a cirkusz porondján is. Összesen 20-24 lóval dolgoztam, közülük állt össze a pusztanyolcas, melynek nagy sikere volt a manézsban is.
Eljutottam a pusztatizenegyesig, melyet nem sokáig állt módomban bemutatni, vagy bővíteni. A Tatterzál udvarán tanítottam egy négyesfogatot, mikor egyik lovam lábának egy macska nekifutott, az megriadt majd a többivel együtt elragadott. A kocsi felborult és én arccal egy vaskarónak csapódtam. Összetörtem az arcomat és öt gerinccsigolyámat. Ezzel lett vége aktív részvételemnek a lovasprodukciókban. A lovak különféle felkészítését a mai napig is folytatom az állatkertben és a cirkuszban egyaránt.

Nagy öröm számomra, hogy volt kinek átadnom hitvallásomat és tudásomat. Lányom már piciny kora óta ragaszkodott a lovakhoz, neki adtam át a stafétabotot. Most pedig visszatérnék a pusztaötös történetéhez. Először is a pusztaötös megálmodója Ludwig Koch csak Ausztriában élő, de német születésű festő volt. Koch úr, visszaemlékezve egykori magyarországi, hortobágyi látottak hatására készített egy fantázia rézkarcot, melyen az öt vágtató ló két hátsó lován állt egy csikós. A mester halála után összeállítottak egy könyvet, melyben művei és vázlatai között szerepelt a puszta ötös rézkarca vagy ahogy ő elnevezte a "Magyar Postás". Csengery Judit színésznő hívta fel a figyelmemet erre a jelenetre, az ötvenes évek elején. Elhatároztam, hogy megjelenítem a képet. Közvetlenül a forradalom előtt összeállt a fogat, de nagyon ellenezték, életveszélyesnek találták. Az első bemutatókon ezért kötelező volt, hogy a két hátsó lovon üljön egy-egy csikós és én így álltam mögöttük.
Érdekes volt a fogat lovainak összeszedése is. A Tatterzál takarmányos lovai közül állítottam ki azt a két szürkét, amelyeken álltam, ők voltak Ica és Liszka. Előre a Kiskunsági Állami Gazdaság igazgatójától kaptam meg szolgálati fogatát, két sárga fél vért, Csöpit és Táncost. Közéjük pedig egy barátom édesapja adott egy vak deres lovat, Csókát. Ez a magyarázata annak, hogy az első pusztaötösön lovain szemzős kantár volt, hiszen a vak Csóka erősen észrevehetően hályogosan volt vak mindkét szemére. Az pedig hogy nézett volna ki, hogy csak ez egyik lovon van szemző."

Pajlócz András írásának részlete

Favory Anconát - a képek alapján - három mester is lovagolta: Johann Meixner, Josipovich Zsigmond és Meixner tanítványa Wenzel Zrust. Az alábbiakban közlöm fotóikat, különösen érdekes, hogy a három mester ugyanazzal a lóval levade feladatban is meg lett örökítve.

Johan Meixner: Levade

Josipovich Zsigmond: Levade

Wenzel Zrust: Levade

Johann Meixner: Levade

Josipovich Zsigmond: Ügetés

Nádosy Sándor, a Bécsi Spanyoliskola Oberbereitere

"Nádosy Sándor (nádasi), cs. kir. kamarás, nyugalm. tábornok, ki 1848-ban a hadügyminiszteriumban mint ezredes az államtitkári teendőket végezte. 1849. jan. Windischgrätz herczegnek meghódolt. Ezután festészettel és hirlapírással foglalkozott, mígnem a tüzérséghez lépett és e közben a király tetszését is megnyerte s az osztrák tartományok méneséhez felügyelőnek neveztetett ki; a Lipótrend lovagkeresztjének, a hadiéremnek stb. tulajdonosa volt. Meghalt 1882. ápr. 23. Bécsben 72-dik évében. Czikkei a Vadász- és Versenylapban (1869. A lótenyésztés gyarapításáról, ugyanez a Gazdasági Lapokban és a Kertész Gazdában). Munkája: Equitations-Studien. Mit besonderer Rücksichtsnahme auf den Unterricht in den Artillerie-Equitationen. Wien, 1859. Két kötet. (I. Reit- und Fahrunterricht, mit 62 Abbildungen, II. Hippologisches Fach, mit 170 Abbildungen). 18 kőnyomatú táblarajzzal. (3. jav. kiadás, az első kiadás Wien, 1854-ben, a második 1855-ben jelent meg)." Vasárnapi Ujság 1882. 18. szám.